hello, moose. No nem, hiába imádottam meg annyira Crowley-t, ezt nem lopom el tőle. :DD
Yeah, bitchez, finally got back my computer, vagyis hát van egy tákolmány a birtokomban, amit annak nevezhetünk. Egész jó érzés egyébként, egy kicsit visszaadja a gimi előtti könnyű idők hangulatát. Egyszerűen nem bírok alkalmazkodni az egyhangű bezártsághoz a koleszban. Bírnék, mert bírnék, ha a szobatársaim nem húznák le az agyszintem. Tízen lakni egy szobán olyan, mintha az mondanák, élj egy évig pár csimpánzzal az állatkert egy ketrecében. Nehét most így ezt megfogalmazni az életemben, mert imádom a refit, az egész suli egy életforma, de. Az egyetlen probléma, hogy nincsen időm, amit beosszak. Mindenem le van foglalva, amire esetenként rájövök, hogy tök jó, valamikor meg rohadt nagy baromságnak tartom. Például ez a közmunka cucc. Király volt Miklós bácsi emlékeit hallgatni. Csak megbetegedett. És most járhatok egy mozgásképtelen, depressziós beteg nőhöz a kórházba. mm. És úgy nincs meg az otthon biztonságérzete...de egyébként nem kívánnék magamnak mást. Nehéz, de érzem, hogy jót tesz.
Nos, ez a hét, amelyben rájöttem, hogy több szoknyám van, mint nadrágom. Hogy az intelligenciahiányos környezet valami fájdalmas. Hogy a volt barátom egy fucking retarted asshole, aki nem gondolkozik, és legszívesebben leütném, és hogy a frászba járhattam vele...ahh.
Igen, persze, a szokásos, lemenvén a lépcsőn csak így felveti, hogy nem lehetne-e rendbehozni a kapcsolatunkat. Nézek rá, és csak nem értem, hogy mit akar úgy, hogy hónapig felém sem nézett, nem is próbálkozott. Már akkor olyan mérges voltam, hogy hogy lehet ilyen fájdalmasan buta. Aztán azt mondja, hogy csak amúgy azért kérdi, mert az osztályfőnöke felhívta a szüleit (waaaaat?!), hogy milyen kár, hogy tönkrement a kapcsolatunk, és hogy az anyukája mondta, hogy beszéljen velem. PHONTOSAN. Az volt az a pont, mikor azt hittem, leesek arról az egy szem lépcsőfokról, amit nem tettünk még meg, de ehelyett csak megálltam, és néztem, néztem az értetlen, hülye fejét, miközben azon gondolkodtam, hogy vajon létezik-e olyan pánikbetegség, ami környezeted eszének szintjében gyökeredzik. Not judging, or something, de tudjátok, még mindig nem szoktam ehhez hozzá.
Ott vannak a folyamatos félreértések a gyerekes szobatársaimmal, szenvedek, de nagyon próbálok alkalmazkodni. Az idegesítő bukott osztálytárs, aki nem kéne, hogy idegesítsen, mert kedvelem, de az őrületbe kerget vele, hogy állandóan puszit akar kapni tőlem, mikor fucking van barátnője. És el akart hozzám jönni. Na, mindegy, azt inkább hagyjuk.
sometimes mindfuck is a too pretty word.
Nem beszélve a mindezzel kapcsolatban megfogalmazódott ellentéttel magamban, hogy egyrészt imádom a sulim, az osztálytársaim, a környezetem, másrészt meg csak ordibálni tudnék a people with a bit of intelligence hiányától.
bleah.