Borostyán

Pipacsos, narancssárgás mennyei égbolt, szemed színe, már abban játszik, mint holmi pajkos kisgyermek, le nem veszed rólam szívemig égető tekinteted. És lehet, ikor nem lélegzel, s meg sem próbálsz létezni, bizonyosan utállak.De finom borostyán szivárványod szemüreged két gödrében meg-megrebben bűntudatodban, s mikor érdes, kéregnek látszó hajadba szántok, már nem kérdezel, tudod, a te őszöd az enyém is, a nap melege...
Ázom, fázom, karjaid közt alszom mikor fáradt vagyok tág pupillád látványától, s pereg a fáról a levél, elkapod nékem játékosan, kihívón, szereteted mélabús árnyékával söpörve lelkem udvarán s a nedves levelet hideg csípte arcomhoz érinted. Nézem mint fut végig szájad sarkán az ismerős mosoly, s te vagy nékem halálom életem, meg amit akarsz, mi legyek érted, édesem?
Kölcsönadnám a tüdőm, hogy lélegezni tudj, miközben megfulladnék borostyán íriszedben elmerülnék, őszi nap melegében, egy padon ülve, jólesőn borzongva, füledbe súgva, de jó lenne szeretve lenni lelked által, embertelen a tehetetlenség, embertelen, drága Borostyán...

II.
Egy vagy a fákkal, kis lükém, látod, mint cikázik, ereikben pumpál a vér, életerős, dús nedv, vad ereik féktelenek, te is száguldasz velük, meztelenül, gyengén, elborult elmével.
Érdes kezed kezembe fogom, érzem szíved dobbanását, nyüszítését, kapkodsz a levegő után, szertelen kis Borostyán. S erezeted meg-megfeszül, megszorítom, csókolgatom, s azt kívánom, bár ne halnál oly gyorsan, mint holmi falevél.