Meghaljak, írtam még egy verset. xD A szenvedés jót tesz, szeretem.
Jaj, guys, írtam nektek egy csodás véleményorgiát az American Horror Story-ról, hát nem összezuhant a net...
Pontosan, a tanulság: mindig írj wordben.
Sikerült sok időt töltenem Vivivel, még vele lehetek egész héten, sőt, jövő héten elmegyünk együtt Bécsbe. :)) Culture, arts...Wien is waiting for us. Ma bevásároltam végre sulira is, meg van egy új tornacipőm is. :D Meghívtak a nyár végére még sátorozni, nyárzáró bulira, hétfőn  kimehetek pár osztálytársammal is, az utolsó héten meg az egyik legjobb fiúbarátommal. :) Igen, rendbe kell hozni a dolgokat, az Úr mindig tudja, hogy ellensúlyozza az idegességem és az aggodalmam. :D
Szóval AHSAHS. Tényleg nem szabadna magam  ilyenekkel mérgeznem, de oh my sweet, you cannot not love ‘ehm, can you?!
Jessica Lange, ha szabad megjegyeznem, az egyik kedvencem, egy majdnem ötven eves nő karaktere még sosem volt ilyen ütős és stílusos. A mellékszereplők kellően őrültek, mármint asszem, nem sok horrort nézek, de jobbak, mint mondjuk az egyik főszálon futó Viviven és Ben Harmon párosa, akiket legszívesebben csak úgy kidobnák az ablakon…
Violeeet. Stílus. Lazán szívja a cigarettát, esküszöm, nagyon tetszik. És értelmesen reagált a tényre, hogy a barátja egy őrült, paranoiás pszichopata. Tate-ről viszont nem igazán tudok nyilatkozni, az őrült tinédzser tömeggyilkosok iránt táplált elfogultságom miatt. (lásd: Beszélnünk kell Kevinről) Meg amúgy is, Evan Peters nem éppen a legrondább színész, akihez volt szerencsém. És nem éppen a legérzelemmentesebb sem.

Sajnálom, nesztek, I just love this crap.

Zajongó város

Lüktet a város, zavaros ápora kavarodik, ahogy látom, emlékképek villanak kivetítőink fel-feltűnő képsoraiban, s beleégetik a tetves koponyám minden részébe, felesleges szenvedés volt a mi kálváriai hat hónapunk.
Zajong a város, hallom a suhanó kocsikat, mintha csak megnyugtató szívverésed éltetné szorult gondolataim központját, ahogy átfordulnak a lét robbanásából, végigcikáznak testemen, míg csak el nem mondom őket neked.
Nem lehetek önző, sem aggódó, mégis érzem, ahogy beszippant a kocsik, a fényed, szemed fehérjének sziporkázó lüktetése, izzó lámpafény az, kihuny a bura sötétjében, mit mindketten érintünk, s értünk.
Nem akarok több sort rólad írni, inkább az óratornyot figyelem, komótosan baktat, fokozza vad, csapongó őrületem.
Te komisz, ravasz város, nem látod már, potyog a vakolat, megmunkált falaid úgy omlanak, hullanak, mint dögvész idején a madarak. Süllyedsz, akár a Titanic, eszement, őrületes, pörgő-forgó, zajongó város!
A robaj megrázza ablakunk kereteit, ropog a plafon, neked még csak szemed sem rebben, aljas lángolóm, a zajongó város összeomlik alattunk.
Ne sajnáld magad, kis semmirekellő, tudod, porból szebb palota épül.
Ez a te sorsod, meggyötört elméjű, lépj rajta keresztül, látnok, hol a te hited? Csak ő az ki számít szaladó életed élénknek tűnő egén, téged éltet ártatlanul ontott vére, galád, nem a város az otthonod, becsapták kis szárnyaló tudatod.
Harmatcseppek kúsznak, hajnalodik a csupa kő város felett, rombadőlt álmok otthona, súgom füledbe, eszelősen, buzgón, nevess rajta, ostoba.
Ébredezem már, álmatlan, elgémberedett testem megnyúlik, majd lelankad, s tudom, minden, mind hiába, gyerek ez az idő, hogy zajos őrületünket gyógyítsa.
Nincs más a fák alatt, csak nevető eszménk suhanó árnya, a zajongó város elcsendesül, belesüpped szemünk lágyába.

2013. 08. 16.