Kijelentem, ma olyan szofisztikált hozzászólásokkal gazdagítottam a világot, mint: hőőő! ééé! mi a ashdfzi?! hogyaffff?! És ezt szeretném most is kommentálni: eeeee....
Ugyanis mit ad Isten, elééggé csúnyán leszerepeltünk a Jókai versenyen. Yapp. WHY?! Nem...öhhuho, igen, az a problémám most a megszólalással, hogy nem értem mér. Vagy csak most volt annyira erős a mezőny, vagy mi voltunk kimerülve? Nem, ne, ne kérdezd! Igenis ugyanannyit készültünk rá, mint a többi versenyző. Truly?
Aránytalan pontszámok, ez az ő részükről hiba, fáradtság és dekoncentráltság, ez meg a mi részünkről. Igazából most már kezdem azt hinni, hogyha az Úr nem állít meg minket a közepén (mivelhogy addig vezettünk), akkor megnyerjük, és ez valamiért a nyertes csapatnak nagyon nem lett volna jó. (?) Hát nem is tom miért, talán azért, mert nem nyerik meg?! Úgy értem...frááász, még nem tért vissza az életerő. :D Mármint na. Tudjátok, hogy értem ne csippenkelődjünk (magyar nyelv...mi...mi majd kitaláljuk) már. Öüöü. Ennek ellenére az a véleményem, hogy én nagyon jól szórakoztam. :P :D Ritkán tudok így együtt lenni azzal a két csapattársammal az osztályban, akikkel voltam, és you know, just having fun. Megterveztük az osztálykirándulást meg hülyéskedtünk. És ritka az alkalom amikor kicsit fel lehet tárni khedves irodalom oktatónk agyzatát is, és ilyenkor sosem tudok dönteni, hogy annak kéne örülnöm jobban, hogy tőle tanulhatok, vagy annak, ha csak simán ismerhetnénk egymást, és így közvetlenebbek lehetnénk egymással. Hm. Good question. Mindenesetre megkaptuk az Abigélt ajándékba, ami gondolom utalás arra, hogy olvassam el, illetve kaptunk (volna) egy balatonfüredi kirándulást, csakhogy akkor vagyunk Sopronban osztálykiránduláson. ÉRTI EZT VALAKI?! Megintcsak szeretném intelligensen kommentálni a tényt: éééé. Kérem, kérlek, valaki megmagyarázná why did these things just come up?! Úgy érrtem, tejóóó...szagú málnabukor, most én, érted, te? Nem, mi, ki?! Mert minden dolog csak így megy meg minden, látjátok, és egyszercsak mintha így Isten: Calm down bitches! You are not gonna do this shit today! WHY?! Mindig, amikor azt hiszem, hogy kiismertem Istent, kiderül, hogy semmit nem tudok róla. (Ez tanulság! Az előbbi mondat. Az ez előtti előtti előtti. Úgyhogy okuljatok belőle.)
Eh...heh.uh. Nos, igen. Felettébb. Jól van, jól van. Akkor most rögvest kifejtem hangutánzó szavak nélkül. Szóval ismeritek azt az érzést, amikor minden klappol, tökre sínen vagy a kapcsolatoddal az Úrral is, a barátaiddal és a családoddal egyaránt, sőt, még alázattal és reménnyel állsz hozzá egy versenyhez is, és akkor egyszercsak mintha valami így az utadba állna, hogy NEM! Te pedig nem tudsz rajta átmászni, nem látsz ki mögüle, és segítségül hívod az Úr nevét, de mintha a fél világ megsüketült volna. Fura. De talán úgy érzem, hogy...még ha így is van, nem szabad bebeszélnem magamnak, hogy akkor most így minden jó és ragadjak meg ezen a szinten. (Az Istennel való kapcsolattal meg all things.) Mert tudom, hogy még fejlődnöm kell. És ilyenkor derül ki, hogy még aaaannyi mindent nem tudok, nem tapasztaltamízleltemtapintottam satbb. And the truth is, hogy hihetetlen, milyen mértékben kihatott a fizikai receptoraimra is ez a...benyomás(?), mivelhogy az első versenyszám után, ahol előadtam egy szöveget, sőt már a Slávikon (az énekversenyen) éreztem azt a bénító ütést, mintha beléd szúrtak volna valamit, és az összes tagod szép lassan elkezdene kővé válni. Majd mikor előadtam, ill. a Sláviknál a színpadon álltam, a testem olyan remegésbe kezdett, hogy azt hittem, mindjárt jelentenek a város területén egy földrengés epicentrumot! És ha emlékeztek, amikor a Slávikról írtam, nagyban fejtegettem ezt a fajta remegést, hogy nem tudtam levegőt venni, és alig mozdultak az agysejtjeim, de akkor ezt csak szimpla izgatottságnak tituláltam. Pedig egyébként rám nem szokott ilyen hatással lenni, ha emberek előtt kell csinálnom valamit. Ma is ugyanez történt, miután pedig felolvastam a szövegem minden tagom ólomnehéz lett, ropogtattam, ahogy csak tudtam, hogy könnyebb legyen, de nem ment. A fejem az elérhetetlen fájdalmat fogott meg, tudod, nem az a sokásos, hanem az a ja, nagyon fáj a fejem, but why?!
De időben észrevettem. Még időben. A Tarka Délután előtt, hál Istennek. (Gyanítom, hogy ezért nem ment az írás sem az utóbbi időben.) Úgyhogy ezen megpróbálok változtatni. Holnap új nap van, újra dicsérhetem az Urat! És kialszom magam. Nem erőltetek semmit, hanem csak rábízom magam. Ez nagyon nagy kihívás, hogy ilyenen csak én és Isten, együtt legyünk túl, de a Fireszben megtanultam, hogy nem csak a Fireszben kell építeni a kapcsolatot az Úrral.
Visszatérve a mai naphoz, ezután sem voltam a toppon, még mindig mindenem sajgott, és annyira megkívántam a kávét, hogy ittam egyet, mielőtt zenére mentem volna. Egy kicsit össze is rázott, de tudjátok milyen és mennyi ideig tart a kávé hatása. A hazfelé úton meg már teeeljesen k.o. voltam, bambultam ki az autóablakon nagyritkán észrevettem, ha szóltak hozzám. So this kinda needs to change. :)
Muhahá, és most, hogy végre sikerült értelmesen kifejeznem, mi volt az, ami már kiakasztott (és itt fennhangon felhívnám rá a "lelkizősblog" pocskondiázók figyelmét, hogy pretty sokban tudsz magadnak segíteni, ha levezeted a próblémáid!)...beszéljünk valami másról habkönnyű audiovizuális formánkban, ami aztán NAGYON kiakasztott. Nézzük: a The Fault In Our Stars.

Okey, először is, hogy tisztázzuk. Számomra az egyik legnagyobb áldozatot az igényli, ha nem egy szép kis körészőttfont történetcsomagolásba írt velős posztmodern művet kell olvasnom. ááá. I mean a finom lelkecskémnek jobban esik, ha a dolgok nincsenek a pofámba cseszve, hanem szépen oldalról megközelítenek, nekem van időm bólintani, és aztán nyelnek el. Hát meg kell, hogy mondjam, ez a könyv nem a képembe cseszett, hanem világfájdalmasan hideg TRUE! kiáltással levitte rólam az összes hajat. És mire visszatettem volna a kifolyt szemgolyóim a helyére (amit nem tudom hogy, mivel az előbb csak a hajamat említettem...), újra és újra odabhdksgh-ött, mire egyszercsak azt vettem észre, hogyí ez egy perverz szado-mazo , míg csak el nem hittem, hogy te éééédes jó pitypangom, én ezt embertelenül élvezem! (Igen, igen, szeretném megjegyezni, hogy mától a hozzáállásom a posztmodern művekhez: Punch me in da face bitch and take my soul! ) Megintcsak: áááá. Nos, hogy ezt értsétek is, elmondom a gondolkodásom a mai irodalommal kapcsolatban. A huszadik század által képviselt vonalak az igényes irodalomban szerintem még mindig abszolút viszik a prímet, igazából a társadalmi közeg nem túl sokat változott ahhoz, hogy a holokauszt, háború és az azt követő időszak érzelmi világát ne lehetne elővenni. Inkább úgy mondanám, csöbörből vödörbe. (Wondering amúgy, mi lehet ennek a csöbör szónak az értelme.) A fantasy feat. real, realistic történetvezetés most a fénykorát éli, a Star Trek/Alapítványi Birodalom stb. féle sci-fi a 80-as, 90-es évek után újra nagyon népszerű (köszönhetően a gyíkság leple alól kitörni vágyó képregény iparnak), éés valljuk be, az új vonal, a csináljunk-minden-szörnyből-szexszimbólumot aaaaaaaaaaz a mélypont (my opinion!), mégis a fél emberiség azért olvas könyveket! (Igazából pretty sure kezdem úgy érezni, ez a mozgalom egy brutális segélykiáltás a társadalom felé...vagy éppen onnan? Még nem vagyok benne biztos, de egy ilyen könyvnél majd felállítom az elméletem.) Ennek köszönhetően valójában a kevesebbet...igénylő...olvasók és az "ínyencek" között elég nagy szakadás jött létre, ismét kezdenek eltűnni azok a középmezőnyben lévő alkotások. Ámde nem ez! A sok New York Times-os meg mindenféle magazin általi ajánlás mögött egy igazi értéket rejt ez a mű, és megtaníttatta velem, hogy letisztultabb könyveket éppoly kincs olvasni, mint humorosabb, színesebb példányokat. Köszönöm. Applause.
A történetről annyit, hogyha már az alap szituációt elmondom, mááár nagyon sok spoilert ellövök, szóval óvatosan innen az olvasással, aki bele szeretne olvasni ebbe a könyvbe. Adott egy Hazel und ein Augustus. Mindketten rákosak. Yap, először itt én is felhúztam a szemöldököm, hogy whattashit? Méér akarnak szexualizálni két tinédzserrel megint egy betegséget?! (Igeeen, vampirizmus, vérfarkaskór...gyakorlatilag vannak hozzájuk hasonló betegségek.) És nem! Képzeljétek el, egyem már ennek az ártatlan, és mégis olyan bölcs John Greennek a szívét! A gyermekeink bizony lelki életpéldák voltak. Megérdemel egy újabb applause-t. És sokkal inkább az volt a benyomásom, hogy végre!, nem a rák szörnyűségére koncentrál, mert igen, vannak még a rákkal egyenlő szinten létező szörnyű dolgok a világon, hanem truly olyan kérdéseket feszeget tizenhat éves társadalmilag kirekesztett gyerekek száján keresztül, mint, hogy mi a létezés? Miért éri meg létezni, kiért éri meg létezni? És ez a benyomás mégjobban megerősödött bennem akkor, amikor SPOILER ALERT! a végén kiderül, hogy Peter Van Houten, az író, akit meglátogatnak Amszterdamban, maga is sérült, és a saját hibájából ment tönkre, nem azért, mert a lánya, aki szintén rákban halt meg egy időzített gránát volt. És igen, Gussal történik, ami történik (egyébiránt történetbelileg rendkívüli zsenialitásra vall ez az orrodnál fogav vezetés, aztán kiderül, hogy másvalaki fog meghalni), bár én végig azt hittem, Hazel fogja bedobni a törölközőt, de a tanulságot olyan hullámokban éltük át, hogy woah. És azt hiszem, hogy ez nekem azért jöhetett le így még jobban, mert a rákosok utolsó napjainak lelkivilágát azt így hajszálpontosan olyan realizmussal találta el az író, hogy hanyattestem. (Igen, igen, én is átéltem ezt valakivel, mint amit Hazel Gussal, és tényleg...) Az nagyon tetszett, mintha egyfajta utalás is lett volna erre, hogy rengetegszer megemlítik a könyvben, hogy a depresszió meg ezek a dolgok nem a rák mellékhatása, hanem a haldoklásé. Akár rákban halsz meg, akár nem, a halálos ágyodon mindig rájössz az élet igazságaira. (Ne aggódjatok, szerencsére ezt csak megfigyelésből ismerem...) Mit gondoltok, Darwin miért vonta vissza minden elméletét, amikor haldoklott? Miért térnek meg annyian a halálos ágyukon? Egyrééészt a félelemtől, másrészt pedig a tény, hogy tudod, most jön el az a bizonyos nagy dobás, egészen lesokkolja az addig szépen kialakított, biztonságos komfortzónádat. És bumm, amikor a falak leomlanak, be tud lépni Isten. Éés az az igazság, hogy ezen kívül még legalább egy temérdek dolgot tanulhatunk meg ebből a könyvből, szerintem még tízszer el fogom olvasni, mire az összeset felfogom. Hát holy creep, mi nincs itt?! Tinédzserkori problémák, szerelmek, betegség, halál, alkoholizáció, barátok, szülői problémák a szülő! szemszögéből, egyszerűen...shhhit. Ha engem kérdeztek, azért sorolnám ezt a könyvet irodalmilag a középmezőny számára írott műnek, mivel van egy ilyen általános nagyon művészi és szépmegjó értéke, ami azzal kezdődik, hogy mindenben metaforát kezdesz látni, mint Augustus, és a könyv legnagyobb igazságának a cigis hasonlatot tartod,és persze ezek tényleg értékesek, és életem mondata a cigaretta-metafora, mert seriously, sőt, kacagsz ezen a könyvön, mivelhogy attól még, hogy rákosak, tinédzserek a főszereplők, de...úgy ledöbbentett igazából, hogy mennyire életre tud kelni egy mű. Sokszor én is úgy vagyok vele, miután megírtam egy történetet, jövök rá, hogy micsuda utalások meg szimbólumok vannak benne. :D És mivelhogy ez a könyv a fellengzős metaforák fellegvára, amiket embertelen különböző módokon lehet értelmezni, olyan eszmei értéket kap, hogy eee. (Újabb szofisztikált megnyilvánulásom. Érted, itt fejtegetem az élet értelmét, és egyszercsak egy random eeeee.) És itt az az érzés, amiről már beszéltem, a Tumblr generáció elméletem összefoglalóját olvashattátok az imént, és büszkén kijelenthetem, hogy ez a könyv  a generációja eddigi legjobbja. Messze. Igen, a Perks Of Being A Wallflower is próbálkozás, nem is kevés, de én úgy érzem, az igazi áttörés az én ennél a műnél van. Minden tiszteletem és kalapemelésem John Greené, ez.már.valami.
Na de hogy még megmagyarázzam jobban a közepmezőnyös közönségbesorolást, épp az imént láttam egy videó-kritikát erről a könyvről. És igen, a lány, aki beszélt a könyvről sírt, mivel valahol a tudata mélyén felfogta a dolgokat, viszont nem igazán tudott róla értelmesen beszélni. Okey, Gus, meg Hazel, imádlak gyerekek, de akire elsősorban belsőleg hatott ez a könyv, az éppenséggel nem az egyik főszereplő halála miatt fog elérzékenyülni...
Úgyhogy kinek ajánlom eme művet? Mindenik olyan barátomnak, aki birtokolja az összefüggően olvasni tudás különleges képességét (figyeld meg, már nincs túl sok! :D), és van kedve egy kicsit mentálisan prostitualizáltatni magát egy könyv által.

Bezony. :D
Hát gyerekek ezt azért rendesen behoztam, wordben csak három oldal mindez, amit ma írtam 9,5-ös betűtípussal. Truly most nagyon sok gondolatom van, és még annyi mindent el szeretnék mondani, meg annyi mindent (szépséget) leírni, amit ma láttam, hogy...nem, nem lesz itt még egy hangutánzószó! De úgy döntöttem, nem akarok annyit írni az emberekről, csak néha majd. Pedig így visszagondolva nagyon érdekes egy-két szituáció, ami megtörténik egy nap leforgása alatt...mééér csodálkozok rá mindig ennyire erre a világra? :D És rájöttem arra, hogy mekkora öröm az, ha egy rég nem látott kedves embert csak úgy megpillantok az utcán, váltunk pár szót, vagy éppen nem, mert sietek, de akkor is nagyon jó érzéssel tölt el. Yap, abban teljes mértékben egyet értek Fault In Our Stars Augustusszal, hogy szeretek a szép emberekben gyönyörködni. És azt hiszem, hogy minden emberben van szépség, akit már egy kicsit is ismersz. Ezt hívják annak a híres neves belső kisugárzásnak. Úgy gondolom, ez olyan dolog, ami csak így most, hogy belegondolsz, tudatosítod, hogy milyen jóvá is tesz egy-két percet. Szóval akármilyen naivan és bárgyúan hangzik, hálás vagyok azokért, akiket ma láttam, és még beszélgethettem is velük.